„Már vénülő kezemmel fogom meg a kezedet, már vénülő szemmel őrizem a szemedet” Ady így ír az öreg kori szerelemről. Akik ifjonti lendületükben úgy gondolják, hogy az idősek szívében már nem terem meg a szerelem tulipánvirága, hogy az idősek ágyába már csak a halált várják vendégnek, bizony ilyen idős kort érnek majd. Akik tudják, hogy a szívünk nem csak a testünk jó motorja, azt is érzik, élik, hogy vágyaikat koruktól függetlenül beteljesíthetik.

Vannak idősek, akik már becsontosodtak a magányba. És vannak, akiknek élete szüntelen tanulás, fejlődés, és tettvágy. Ők akár 90 évesen is megtalálják életük újabb társát, míg mások harmincas éveikre öregekké válnak. A titok már sokakat érdekelt. Mitől lesz az egyik boldog és hosszú életű a szerelemben, míg a másik roskatag vénség, rigózus, prosztatabántalmaktól szenvedő. Mitől lesz egyikük csipkéit élére hajtogató magányos, és mitől lesz másikuk a nyugdíjas találkozók lelke, csupa vidámság? Honnan merítik az életkedvet és hová ássák el az életkedvet az idősek?

Egyesek a kefirre esküsznek, mint a hosszú élet titkára. Mások a hegyi levegőre, megint mások a tiszta vízre. Mindenkinek igaza van a maga módján, hiszen az ásványok és az élő kultúrák éppen olyan fontosak, mint az egészséges légzés, vagy a testünk legnagyobb hányadát kitevő víz. Az orvosok szerint az öregedés egy fajta vízvesztési folyamat, a test kiszáradásával jár együtt.

A szerelem öregkorban is beköszönthet. Van, akiknél visszatér, mint egy utoljára beért gyümölcs egy megöregedett gyümölcsfán. Olyan is van, akik új társra lelnek. Ők abban közösek, hogy meg merik kockáztatni a begyepesedett konvenciókkal és régimódi szokásokkal kikövezett társadalmi elvárásokkal való szembeszegülést. Ők, akik az irigyeknek a szemébe nevetnek. Ez a kulcs. A nevetés. Aki a vidámságát megőrzi idős korára, az életet őrzi a szívében. Aki elveszíti a jókedvét, az elveszíti életének minden fűszerét, csak a keserű ecetet tartja meg.

Egy házaspár – szeretteim – mióta eszünket tudjuk, szerette egymást. Elhatározták, hogy együtt leélt életüket közösen fejezik be. Szépen eltervezték. Kézen fogva, a megterített habfehér vánkosra feküdtek. Két apróra aszott testű, vidám nevetésű kicsi öreg. Előzőleg bevettek minden orvosságot, amit leltek a házban. Búcsút vettek egymástól, lehunyták a szemüket és várták a megváltó halált. Leszámoltak már mindennel, amiért még érdemes volt maradni. A fiuk, aki ritkán járt csak náluk, pont ekkor érkezett. Hogy túl korán, vagy még időben jött, ki-ki döntse el maga. „Életmentő” orvosok jöttek, akik esküjük szerint élesztettek, kínoztak, gyomrot mostak. A kicsi pár visszajött az életbe. Most egy kórházban élnek. Egy jobb fajta „elfekvőben”. Napról napra emlegetik, mi lett volna, ha sikerül? Mi lett volna, ha ..

Választ már a szerelmük sem ad, hiszen mindent de mindent letettek Isten kezébe azon az órán. Még a kórházba járunk néhanap hozzájuk. Holnap talán már a temetőbe fogunk menni. Csokrunkkal, amivel saját lelkiismeretünket nyugtatjuk csupán. Mind tehetnénk valamit és mégis mind tehetetlenek vagyunk.

Az öregek szerelme érettebb. Más érzékekkel, más értékekkel teljes. Bátor vállalkozás, gyakrabban szól élethosszig, mint az ifjan született szerelem. Tisztelem az idősek szerelmét. A sodrott, vagány bajszos kis öregapókat, akik unokájukat kézen fogva vezetik, de megfordulnak egy formás kis popsi után, vagy a csinos kontyú nagyanyókat, akik még át mernek vinni a szomszédban lakó öregúrnak egy tányérka almás pitét.

 

Csak kívánom magamnak, magunknak, hogy a nevetés és a friss érzékiség élménye ne kopjon meg bennünk, hogy idős korunkra megőrzött, gömbölyű nevetésünk megmaradhasson!

Váraljai Julianna

harmonet.hu