Korábbiakban igyekeztem bemutatni azt a lelkiállapotot, amit egy 50 feletti ember érezhet akkor, ha elveszíti a munkahelyét. Természetesen mindenkinek más a habitusa, ezért nem lehet megjósolni, kit mennyire érint rosszul a munkanélküliség, de valószínűsíthető, hogy senki nem akar tartósan ebben az állapotban maradni.

 

Szeretném néhány nagyon gyakori hibára felhívni a figyelmet, amelyeket ilyen helyzetben szoktak elkövetni sorstársaim. Az első nagyon nagy probléma az, hogy a kiszolgáltatottsággal nehéz felvenni a harcot. Adódik ez az érzés, mert folyton éreztetik egy középkorú emberrel, azt, hogy „öreg”. Az életkorán senki nem tud változtatni, hiszen az nem is érdem, nem is szégyen, csupán csak állapot. Szerintem mindenki büszkén vállalhatná a sajátját, ezzel is jelezve, hogy volt ideje tapasztalatokat gyűjteni, megszerzett tudását felhasználva hatékonyabb munkára alkalmas ez által.

A valóság, vagyis a gyakorlat az, hogy 45 év felett nem tanácsos az önéletrajzban, vagy állás interjún konkrétan jelezni a kort. (Kivéve természetesen azt az esetet, ha rákérdeznek. Ilyenkor tényszerűen, röviden, hozzáfűzött magyarázat nélkül mondjunk egy számot, majd várakozásteljesen hallgassunk el.) Alapvetően téves beidegződés él a fiatal (20-as, 30-as éveikben járó) munkaadókban az idősebb korosztállyal kapcsolatban. Sajnos, oka van (ősz, öreg nagymama- nagypapa szindróma) annak, hogy egy másodperc alatt rásütik a bélyeget 50 felett valakire, miszerint túl koros, nem rugalmas, nehezen tanul, de könnyen felejt, beteges, tehát csak gond lehet vele, érdemi munkavégzésre alkalmatlan.

Azt tapasztaltam, hogy ennek a beskatulyázottságnak korosztályom kb. 80-90%-a „igyekszik megfelelni”. Hihetetlen, de igaz. Ha egy embernek folyton azt sugallják, hogy alkalmatlan, haszontalan, értéktelen, tehetetlen, akkor egy rövid idő után (vajon miért?) alkalmatlan, haszontalan, értéktelen és tehetetlen lesz. A legrosszabb fázis az, amikor ennek a leértékelődésnek külső nyomai előbukkannak a megjelenésben, öltözködésben, frizurában (hajszín!), a viselkedésben.

 

Mindnyájunk környezetében élnek olyanok, akik elérték azt a kort, amikor több évtized munka után nyugdíjba vonulnak. Pár hét, esetleg hónap után elképesztő változáson mennek át ezek az emberek. A legtöbbet készületlenül ér a sehova tartozás érzése, a feleslegessé válás elviselése, a napi rendszeresség hiánya. Csak kevesek képesek elfoglaltságot, programot találni maguknak, célt adni, értelmet mindennapjaiknak. A többség tehetetlenül és tétlenül igyekszik elfogadni a rászakadt sok szabadidőt.

 

Megváltoznak a szokásaik, az öltözködésükben is láthatóvá válik a lemondás (papucs, szatyor és „társai”). Azelőtt számított mások, kollégák, ügyfelek, stb.. véleménye a külsejükkel kapcsolatban, a „megérdemelt” pihenés éveiben viszont „már semmi nem fontos” alapon ténylegesen megfásulnak, megöregednek.

 

Itt kérek elnézést a kivételnek számítóaktól, azoktól, akik nem akarnak megfelelni a társadalom ifjabb tagjai által kreált pejoratív, lesújtóan gyalázatos elvárásoknak. Azoktól, akik „mernek élni”, az élet igenlését kifejezni, élvezni, amit eddig nem kaptak meg a sorstól.

 

Nem ritkán láthatunk turistákat, akik külföldről érkeznek hazánkba, jóval túl járnak „életük delén”, világos, olykor fehér, rózsaszínű ruhakölteményekben magukat nagyon jól érző és valóban jól kinéző koros hölgyek, mozgékony urak járják végig érdeklődve a látnivalók sokaságát.

Mi a helyzet nálunk? Túlnyomórészt mosolytalan, aggódó, filléres gondokkal küzdő embereket láthatunk, akik a (sajnos valós) félelmeiket mintegy hangsúlyozandó, valóban öreges (sötét, szigorúan konszolidált) ruházatukkal is igyekeznek beállni ebbe a képzeletbeli sorba.

 

Nem akarok nagy kitérőket tenni és hosszan beszélni a színvilág jelentőségéről, harmóniáról, a lelkiállapotunk visszatükröződéséről, de el kell mondanom, hogy ha valaki önmagával nincs „beszélő viszonyban”, vagyis tele kétségekkel, félelemmel, görcsösen akar valamit elérni, nem tudja megvalósítani.

Konkrétan. Interjúra hívnak egy álláskeresőt. Az első pillanattól kezdve egyetlen gondolat tölti be teljes lényét: Győzni kell! Meg kell kapni az állást, mert lehet, nincs több esély, ez az utolsó! A félelem az esetleges kudarc miatt az összes pozitív tulajdonságot, képességet, tudást háttérbe szorítva felszínre hozza a vélt, vagy valós hátrányokat. A bizonytalanság miatt érzett rettegés kisugárzik, meglátszik a mozgáson, a kézfogáson, a beszéden, szinte tálcán kínálja a lehetőséget az interjút végző részére, hogy negatív döntést hozzon.

Mit lehet tenni ez ellen?

Megtervezett, tudatosan felkészített, mentálisan is ráhangolódott állapotban kell találkozni a leendő munkaadóval. Csak az az ember képes erre, aki megérti azt a nagyon igaz mondást, mi szerint „Nincs második első benyomás”. A megerősített lelkiállapotú ember tudatában van a saját képességeinek, erősségeinek, határozott, magabiztos. Ahhoz, hogy egy ilyen magatartásra képes legyen, önmagában kell kezdeni a felkészülést. Egy jól megválasztott ruha (Itt szeretném hangsúlyozni, hogy az „üzleti öltözék” nem azonos azzal, amiben leugrunk otthon a sarki üzletbe vásárolni!), ami alkalmas megjelenést nyújt viselőjének, megalapozhatja a belsőből kisugárzó harmóniát. Sugallhatja azt, hogy „Jól vagyok, jól nézek ki, készen állok a kihívásokra”.

Vigyázat!

Nevetség tárgya lehet az a korát erőszakkal „elfelejtő” személy, aki 20-on évesek divatja szerint öltözködik, vagy extrém viseletben pompázva akar koránál fiatalabbnak feltűnni. A szélsőségek között mindenkinek meg kell találnia az egyéniségének megfelelő, abban önmagát jól érző ruhát, amely persze a betöltendő álláshoz, leendő munkahely követelményeihez is illik. (Néha a kevesebb több, a „túl öltözöttség” nem hiteles, ráadásul elvonja a figyelmet a lényegről.)

 

Ha ez sikerült, a pozitív tulajdonságokra koncentrálva magabiztosan fogadhatja a megválaszolandó kérdéseket, tudva azt, hogy az arra adott választól függ a siker. Belátható annak a régi mondásnak az igazsága, hogy „ruha teszi az embert”. Aki lebecsüli ennek a jelentőségét, nagy hátránnyal indul. Az ápoltság egyéb „kellékeiről” sem szabad megfeledkezni, de természetesen azt sem szabad túlzásba vinni. Akit nem zavar őszülő hajszíne, ne kapkodjon festékek után mindenáron, viszont az urak feltétlenül kerüljenek „közeli kapcsolatba” a borotvájukkal, mielőtt elindulnak otthonról.

 

Nem kirívó, feltűnő és főleg nem plusz költségek kiadásával járó megoldásokat kell keresni. Mindig az arany középút az, ami eredményesebbé teheti azt az embert, aki érzi ennek a dolognak a súlyát.

 

Forrás: Likóné Kovács Anikó